Már a környezetemben is akad jó néhány olyan szülő, akik – különösen, mikor a gyereke kamaszkorba kerül – elkeseredetten mesélik, hogy a többé-kevésbé működő kapcsolatuk abban a pillanatban acsarkodó farkasok harcává válik, mihelyst a pénz kerül szóba. (Ezért is foglalkozom már megint ezzela témával, csak most egy kicsit más szemszögből.) Szerintük a gyerek nem ismeri a pénz értékét, fogalma nincs róla, miért mennyit kell dolgozni, mindent, amit ő megteremt, a gyerek magától értetődőnek vesz. A gyerek meg azt vágja a képükbe, hogy hogy lehetnek ennyire anyagiasak, hogy még a szeretetet is pénzben mérik.
Mi lehet annak az oka, hogy a pénz áramlása sokszor éppen a szülő és gyereke között szakad meg? És az még a kisebbik baj, hogy megszakad. A nagyobbik az, hogy tomboló pusztítást végez a szülő-gyerek kapcsolatban. Hogyan lehet ennek elejét venni?
A másik oldalamon is arról értekeztem, hogy mennyiben igaz az a fatalista vélekedés, hogy aszerint élünk, amit ránk mért a sors… (legalábbis pénzügyileg.)
Mivel múlt héten szerdán éppen A pénz mint egyensúlyteremtő címmel tartottam egy csoportos coachingot a borsosberényi három napos Lélekkikelet táborban, ezen a témán muszáj voltam nagyon elgondolkodni… és ahogy azt tőlem már megszokhattad, valahol a kettő között találtam meg az általam vélt igazságot… 
